A prológus után jönnek a gyorsasági szakaszok a ralliversenyeken. Ilyentájban száguldanak a forróságban dakarosok, a bamakósok, és a bolondok a hideg hegyekben lábon. Ugyanis fél hónapja beneveztem egy a címben már leírt túrára, ami tulajdonképpen verseny. Tél Tábornok és a Karancs együttes leküzdeni akarása a bejgli és nyálas fűtött tévészezonban kifejezetten háborodott gondolat, de tudvalevőleg valaki nyitva hagyta az állatkert ajtaját…ez lett belőle. 

Első felvonás: Az odaút 

Már az odaút elég vacak volt, mintegy felvezetésként. Hétfőn este, ahogy a nagy könyvben meg van írva kimentünk az autóval az állomásra és vártuk a vonatot. Kint hideg csillagos éjszaka, hat óra tájban kicsit mocorognak az emberek, kiszállok, csomagot kikapom, pápá. Nos csak mocorogtak az emberek, de nem a vonat miatt. Fél óra múlva egy ismerős srácot felhívja a cimbije hogy Latitelekről ötven perces késéssel jön a vonat. Persze mindenki morog, én nyugtázom. Aztán jócskán hét óra után megint jön a telefon, százötven percet fog késni a vonat. Tyűazannyát. Szerencsére a „Bakter” nyitva van, meg is hívnak rögtön egy kólára. Távrecsegés haza, számolunk, eljutok-e Pestre. Nem. 

Visszarendeltem a kocsistól apukámat, azonban úgy hogy fél óra múlva jöjjön értem. Addig pingpongozok, csocsózok, lényeg: elfogyjon a kóla. Kis kitérő: minden kocsmába pingpongasztalt! Egyben már van. Megint jön az üzenet: mindjárt indul a vonat Lakiról! Nagyszerű! Megy a másik üzenet: mégse gyere ki értem. 

Kóla be, nagy reményekkel és csomaggal kimászunk a hidegbe és…semmi. Mindjárt nyolc óra. Jön egy autó, a fárer közli, hogy már Borsin jár a vas. Nanee! Azaz a másik irányból jön a vas? Megy a telefon Lakira, ja…bocs, mégis százötven perc. Hát ma nem megyek a fővárosba. (Ugyanis a koliban volt pár fontos cuccom, illetve onnan gyorsabban jutok el Hatvanba, mint hazulról.) 

Megint bakter, megint telefon, mégis gyere. Az agy forog, apa vígasztal: az égiek sem akarják hogy ebben a kutya időben elmenj… 

Otthon gyors internetezés, telefonálás, és megállapodunk, hogy tízre Hatvanban leszek. Természetesen vagy a kóla, vagy a nagy méretű gyógyrántotta hatására alig aludtam valamit. 

Öt óra, ébresztő, újra! Olyan hideg volt hogy a pára befelé menet megfagyott az orromban. Ezúttal autó nélkül kimentem az állomásra, és jött a vonat! Félegyházán átszállás, aztán Cegléden…no igen itt már háromnegyed órát késett a vonat, így Szolnokon azt az időt vette el amit reggelire szántam. Szolnokon megint vasat váltottam, Hatvanba bazi éhesen tíz óra után érkeztem. Itt már a többiek vártak. 

A kocsiban végre megreggelizhettem miután megvettem a napi betevőt. Teli hassal egy doboz árpakóla után már kifejezetten pozitívan tekintettem a jövőbe. Úgy számoltuk éppen harangszó előtt érünk Karancslapujtőre, ahol már hasonló indoklással már jártunk másfél éve tavasszal. Úgy is lett. Kis pakolászás után kiadták a jelszót a szervezők délben: rajta! Ennek jelentősége lesz… 

Második felvonás: A túra 

Tizenkét óra múlt és a térképet bogarásztuk. Tíz választható pontot lehet és öt kötelező pontot kell érinteni. Persze mind az ötöt nem közölték, csak kettőt, a többit a helyszíneken tudtuk meg. Bogarásztunk, karikáztunk, telt az idő. Olyan 12:20 vagy fél egy felé indulhattunk el. A hó szépen folyamatosan esik. Egyből a Karancs! Egy kápolna van fenn 680 méter magasan, ismerős régről (Ki hord ide fel nehéz építőanyagokat, hogy aztán dolgozhasson?). Kicsit örültem, hogy világosban letudjuk ezt a hegyet, és nem is kell a tetejére menni (729). Még múltkor mondta a falu elöljárója erre nagyra nőtt macskakőre, hogy „palócok Olümposza”. Nekem más nevek tolultak az agyamba: Pokol-púp, Ördög-hegy, Átok-tető…valahogy ilyenek voltak az emlékeim a múltkorról. 

Elhagytuk a civilizációt, és két kilométer után elraktam a napszemcsit. Párásodott. Szépen haladunk felfelé, bár engem a meredek megvisel, és ennek szeretek hangot adni. Azonban tartom a lépést, és szépen előzgetjük a többieket. Fenn mindenki liheg, iszunk, megyünk. Ekkor ázott át először a ruhám. Mellkasomnál szúró érzés. 

Lefelé elég hosszú volt az út. Meredek a hegy, csúszik a friss porhó. Ákos úgy döntött csúszik a nadrágon. Én nem voltam ilyen bátor, inkább ereszkedtem lábon. Lent megtalálunk két fakultatív pontot, Dávid a harmadikat egy majdnem párhuzamos úton. Ugyanis nem volt tilos a szétválás. Kis reményre adott okot számomra, hogy beérünk a városba. Talán három napja lehetett, hogy mondta a rádió: Salgótarjánban feloldották a szmogriadót. Iparváros: iparlevegő (bár most nem), iparrémszarvas, vendéglátó-ipari egységek. Volt olyan csapat, amely az utóbbi intézményeknek hála leragadt a civilizáció nyújtotta örömök élvezésében. 

Ahogy mentünk át a városon azonban egyre jobban ostromoltak engem is ilyen kétes gondolatok. Mint az Odüsszeuszt a szirének dala, ha már görögösködünk. Szerencsénkre mire újra agyam az efféle tudatállapot határára ért, valahogy egy kocsmával sem találkoztunk. A csapat egyesült egy pillanatra. Dávid immár élére állt a csapatnak, Péter Somoskőújfalu felé vette az irányt. Azzal hogy elment oda, az állomáson teljesült egy kis pont érintése és mentést kért. Az ő túratörténete itt véget ért (teljesen szabályos dolog volt), aztán hogy mi történt vele a lapujtői éjszakában már egy másik történet… 

A város szélére értünk, és megint ismerős hegyre vitt az utunk: a Pécs-kőre. Ennek is megtanultam a nevét anno, így tudtam mi vár rám. Miért Pécs, rejtély. Miért meredek, az is rejtély. Nos itt ismét jól beleizzadtam a gúnyámba. Ide már kellett a mogyoródrog, és kezdem becsavarodni. Oda a kezdeti frissesség. Fent El Diablo vár… 

Aztán valahogy csak felértünk. Megkérdeztem a pontőröket: -Ez a Pécs-kő? -Ez. -Essen bele a ménkő! A pontőrök pálinkával kínáltak. Tudtam, hogy nem fog jól esni, de egy kortyocskát megittam. Szúrás mellkastájon. Lefelé jó volt nézni a küszködő arcokat. Haladni kellett, mert vizes ruhában nem jó állni. 

A következő cél a Boszorkány-kő volt. Meglehetősen jól haladtunk, persze nem sok emelkedő volt jó darabig. Érintettük a város szélét, aztán megint sötét és csend. A nyomok is halványabak a hóban, és szépen a meredek is megérkezett. Nem túl eseménydús szakasz volt, de a vége azért rossz volt. Hiába volt műholdas kütyü a nyakunkban, sikerült letérni a jó útról. A sűrűben kézzel mászós meredekben kellett kicsit haladni, meglehetősen mostoha körülmények közt. Itt már kezdettek gyűlni a rebellis gondolatok a fejemben. Megtaláltuk a pontot, nem messze tőle a nagy pontot is Salgóbányán. Itt meleg teát osztottak. Ritka jól esett. Azonban jött a fekete leves is: az utolsó pont a Karancs! Most rendesen a kilátó! Mesebeli cérnaszál ismét foszlik. Ura vagyok magamnak, de a belső neuronsztrádákon cifra gondolatok száguldanak a szervezők felmenőiről. Ötvenévenként egyszer elég fölmenni rá, nem éjszaka hóban kétszer fél nap alatt. A Boszorkány-kőre is mászni kellett, azóta hó esett hat-hét centi, és a Karancsnak nincs könnyű oldala. 

Somoskőre vettük az irányt. A várnál volt a negyedik pont, szépen egyenesen kellett csak menni, agyonismert úton. A falu közelében elváltunk kicsit, Dávid ment egy forráshoz, Ákos és én a falu már jól ismert kocsmájába regenerálódni. Ismerős terem, ismerős választék, kellemes meleg, jó társaság. Meglepett, hogy csak „hályiák” voltak bent. Úgy gondoltam hogy akinek van egy kis esze, az bejön melegedni. Adtunk magunknak negyed órát. Ez a mozzanat volt úgy gondolom a kulcspontja az egésznek. Nézegettem a freskót, szürcsöltem a barna szépséget, és a természet egy csodás vegyülete el kezdte végezni a dolgát. Egyre szebb lett a világ visszatért a jókedv, és a hülye vigyor. Abban a negyedórában nagyon megfickósodtam. A Karancs az agyamban Gellért-heggyé szelídült, és ha véletlen a K2 lett volna, akkor is úgy határozok felmegyek rá „csakazértis”. Ja, a napszemüvegem szúrt az ingzsebembe. 

Mosolygósan mentem a vár felé és rendben volt minden. A vár aljában közölték a pontőrök hogy mi vagyunk az ötödikek. Hoppáré… Nem időztünk ott, mentünk a műúton tovább a somoskőújfalui állomás felé. Itt már nem kellett agyalni, csak a nagy hegy várt. Kábé ekkorra fogyott ki a benzin a véredényeimből is. Konstatáltam hogy a kabátom kemény. Nemtom hogy a belső nedv, vagy a hó, ami a kocsmában beleolvadt, de kemény volt. 

Elkezdődött a végső csúcstámadás. Csak fel, és fel, és fel, és fel. Ákos és Dávid mint a gépek mentek fel, én úgy tyúklépésekben. Könnyű nekik, nem most kezdték. Én csak két éve mászkálok aktívan, itt látszik ki honnan jött. Többször bevárnak. Lehagynak, bevárnak, ez megy sokáig. Mögöttem másik csapat. Fogynak a szintvonalak, épület, sodronykötél, torony, kilátó! Megcsináltam! Legszívesebben felmennék a kilátóba, és üvöltenék. Több csapat piheg fenn. Dávid sürget, gyerünk, két csapat van előttünk! Üvöltés helyett sóhajtás, megyek, a kabát teljesen vizes. 

Lefelé a hegyről eleinte könnyű volt. Meredek, nagy hó, sok lendület. Talán ez volt a legveszélyesebb szakasz. Nagyon megviselte a térdem ez az ereszkedés. Súlyom többszöröse nehezedett térdemre minden lépésnél, csúszott a hó, bicsaklott a boka. A többiek valami iszonyatos lendülettel haladtak le. Képtelenség volt lépést tartani. Leértünk a hegyről és érezhetően hidegebb lett. Beértünk a faluba, nehezen megyek. A térdeim a határon. A sietős ereszkedésnek ára lett. Itt vánszorogtam igazán, ahol már elvileg az elemembe vagyok. Megváltás volt beérni a suliba tizenegy óra előtt pár perccel. 

Cucc, nagy ruha le, irány a levesért. Húsz méterre volt a bejárattól a kondér, piszkosul vacogtam. Tíz centiben mérhető a remegés, amit produkáltam, nem véletlenül. Mínusz tizennyolc fok volt! A leves megmentett mindentől. Péter meg nagyon dicsér minket, itat, etet, kiszolgál. Ő már sejti a végeredményt. Harmadikak lettünk! És mi van akkor, ha délben indulunk? Maratonistákat, előző győzteseket utasítottunk magunk mögé. Összességében csak nyertünk. Megtanultam pár dolgot, télről, hegyekről, tabukról, küzdésről. Rengeteg tanulság, de a legfontosabb: egyedül nem megy! 

Elvileg nem szerepelhetne itt ez a kaland, mert túlcsúszott egy napon a muri. Felrúgtam a szabályaimat, vagy felülírtam? Gyengeség vagy fejlődés? A természetben az marad életben, ami folyamatosan változik…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.