Tervezőm segíts! -kiabálta a sárga robot a csillagok háborújában. Kétnapos túra ezen az oldalon majdnem az istenkáromlás fogalma. No de itt én vagyok a tervező. Akkor meg dobjuk a sarokba a szabályokat!

A túrakörnek szerveztem ezt a kétnapos kirándulást, ugyanis minden félévben szervezünk egy ottalvós kirándulást. Ha ilyet csinál az ember, arra kell gondolni, hogy könnyű legyen a terep, mert sokan vagyunk és a szervező alföldi J, ne legyen messze a fővárostól, mert csak két napos és ebben az oda és visszaút is benne van. No meg a legfontosabb, hogy szép legyen. Gyakorlatilag adta magát Hollókő és a Cserhát. 

Előjel természetesen volt elég. Akkora hidegfront, mint fél Ojrópa meg szél meg eső meg hó… Pásztó előtt el is kezdett szemerkélni, de onnantól nem láttunk vizet többet csak a vaddisznódagonyákban. Reisz Banderasz jön egy sörrel, mert valótlan volt a jóslata. Pásztón szálltunk át és csakhamar szóba álltunk a helyiekkel: Héló ég a villanykaró! Egy helyi fazon a nádat égette az út mellett, de elbambult. A kanócoszlopot meg benőtte valami futógaz, amely lángrakapott… Szerencsére a gaz magától elaludt, és megmaradt vicces jelenetnek, nem komolynak. 

Pásztón már jártam nyáron, és tetszett. Mostanra is tartogatott meglepetést. Mit csinál az emberfia, ha várni kell egy órát a buszra? Hát sört vesz! Nagy lelkesedésben bementünk egy pékboltba, mert csak annyit láttunk belőle az előre elképzelt delírium mámorában, hogy bolt. Aztán visszafogott a lelkesedés a kakaós csigák láttán. De nini! A sarokban Palóc világos sör kukucskált! Meg is vettük az egész bolt sörkészletét. Mind a kettőt. J Még nem mertem meginni, mert ilyenek vannak ráírva, hogy „nemzetközi arany diploma” és nincs kukoricadara az összetevők közt. Ehhez alkalom kell, nem primitív májaskenyéres-hápés túra. Das ist ein Unikum! Riszpekt Balassagyarmat Jószív utca! 

Nos egy másik bolt kínálta nagyipari árpakóla után a buszra is felültünk, majd miután végig utaztuk a kis utakon a kis falvakat, megérkeztünk a szállásra Cserhátszentivánra. Elbúcsúztunk a buszsofőrtől, de még aznap kétszer intettünk egymásnak. 

Lecuccolás után rögtön elindultunk Hollókő felé, ugyanis éppen délre futottunk be. Roppantul csinos falu Szentiván. Gigavilágbéke a köbön. Rendes kis hegyek, de azért nem azok árnyékában, csönd, nyugi, és tér. A Dobogó-tető felé vettük az irányt. A jelzés néhol nem volt látható, de a kozmoszból fogtunk jeleket is, amik segítenek néha. A térképért lusta voltam benyúlni a tatyóba. Egyszer egy mongúz riadt meg épp mellettünk a susnyában. El is értük a hegytetőt, a jól ismert földmérőtorony volt rajta. Itt egy másik csoport miatt utoljára mentem föl, hogy egyedül legyek. Nagy szél volt. Nos a Cserhát szele nincs akkora mint a Börzsönyé, de azért megpróbált megdolgoztatni ez is. Felületem van, súlyom csekély, de most nem tudtam ráfeküdni. Panoráma is kafa volt. Ezeket mindig jó helyre rakták. 

Hollókőnek vettük az irányt és közben az óriáshangyákra meg az óriás hangyavárakra csodálkztunk rá. Jó megnőttek. Meg ami nekem volt kész katasztrófa! Vízipókok olyan négyszázötven méter magasan a vaddisznó-dzsakuzzikban. Hogy kerültek ezek a földieim ide? Ahogy egyre mentünk lefelé lassan megláttuk Hollókő várát is. De mi a manó! Rücskös nyomok, magas fürge zaj, krosszmotor? Nem, láncfűrész. Végül is kéttémotor… 

Egy kis dombot megmászva elértük a várat. Fél négykor. Mikor zár? Fél négykor. Egyáltalán miért van belépő? Nagyon csinos vár. És milyen jó lehetne látni a toronyból. Fényképek, pózolás és irány a falu. Kicsit híján voltunk az elemózsiának, irány a bolt. Mikor értünk oda? Négykor. Mikor zár? Négykor. No comment. 

Régen úgy tíz éve voltam én itten. Nem igazán változott. Csak kicsit jobban kinyílt a csipám azóta. Így bátran merem állítani, hogy Hollóműkő. Mert ez az Ófalu, nem falu. Kirakat, béka a spirituszban, de semmiképp sem falu. A hírnévnek ára van. Oda az eredetiség. Szép fehér házak meg fatemplom, ahogy az ezerszer le van írva tankönyvekben, de ennyi. Egy faluban nincs ennyi étterem, kézművesüzlet, múzeum, meg fű az udvarban. Sehol egy sor borsó, retek, azért három tyúkot láttam. Meg egy kapáló és egy varró nénit. Az élet mesterséges kómában van. 

Vettem képeslapot is. Be is vágódtam a pénztároslánynál azzal a mondattal, hogy nem kérek zacskót, védjük a környezetet. Lelkesen rá is vágta: le kell csapni a pilácsot, mert ma van a Föld órája. Hát megkapta hogy hülye zöldek baromsága ez, semmit nem ér, rongyrázás. Igazam lett, mint kiderült utólag ugyanis nem látszott meg a fogyasztáson az akció. A probléma gyökere más, de láttam hogy a szeme is fakóbban csillogott. Hát az igazság néha fáj. Igazából a zacskógyártók sem állnak le miattam, de bazira nem szeretem azt a fajta „namajdmostjólmegmentjükaFöldetegyóraalatt-típusú” rongyrázást. Mea Culpa. 

Hollókőről a kéktúra útvonalán mentünk immár visszafelé Felsőtold irányába. Hatalmas legelőn át vitt az út szelíd hegyek közt. Nagyon tetszett. Rájöttem, hogy ez jobban tetszik, mint a Velencei-hegység. Az egy kis hegység kis térbe zsúfolva. Ez kis hegység nagy téren szétnyúlva és a hollókői kosztümös turistákon és különbuszokon kívül egy nagy ékszerdoboza az országnak. No1 hegység. 

Felsőtoldon már reggel jártunk. Ez is szép hely, csak az a szökőkút ne lenne. Hárommedencés kaszkádos (mint az esküvői torta) szökőkút, tetején domború lengeruhás korsóshölggyel. Ez nem palócfíling. Azért ez a falu már falu volt. Miért Toldi Toldi? Hát mert toldi! Állítólag. Szóval itt teremnek az erős emberek. 

Felsőtold után jött Alsótold. Szintén jó kis tetszetős falu. Kellett már a fényvisszaverős mellény, de napnyugtával sikerült visszaérni Cserhátszentivánra hogy egy jó adag jóféle babgulyást megegyünk. Éhes túrásoknak jó tanács: a marha marhalassan fől meg. Annál jobban esik. 

Másnap gyönyörű napra ébredtünk. Nem viselt meg az óraátállítás, de nehezen keltünk fel. A házigazda ajánlotta, hogy ne menjünk el Ecsegre, mert nincs ott vár, hanem kerüljünk meg egy hegyet arrafelé menet. Mamutalakú hegyet. 

Lent egy régi betonmedence romjai voltak találhatók. Először azt hittem patakszabályozási műtárgy, de kiderült hogy valaha 24 fokos gyógyvíz volt benne, amiben élénk fürdőélet volt, úgy hetven éve. Az a fránya balneológia… 

Ezután a falu fölötti dombon levő kilátóra mentünk fel. Természetesen a kökényesen át miért is ne alapon. Egyre jobban megszerettem Cserhátszentivánt a kis zöldtetős tornyával. Ez a valami, nem Hollókő. 

Ecseg felé mentünk, hogy megkerüljük a hegyet. Többször átmentünk a patakon, bámészkodtunk. Sajnos az árvíz komoly lehetett, mert szakadt nejlonzsákok lengedeztek a benyúló fákon. Meg akadt fazék, meg ruha… Azért mindent nem kell az árvízre kenni.

Egy forráshoz érve egy kis gülüszemű tarka állatka teppedt a hideg vízben. Foltos szalamandra. Tök cuki volt. Mint a gőtéink a Tiszában csak tarkább és mérgező. Továbbállva a patakon kis duzzasztók, majd egy vízimalom következett. Emlékhelye egy egyszerűbb világnak, egy egyszerűbb embernek. Innen már gyakorlatilag visszafelé mentünk egy másik patakmederben. Hála nekem ugyanis erre vittem a bandát az út helyett, ami tök unalmas lett volna. Meredek falak közt folyt a patak, egzotikus látvány volt. Aztán megint másik patak, meg állítólag sámánház. A végén már erdő sem volt, csak nagy elnyúlt dombok. És a tetejéről csodaszép kilátás. Olyan, amit nem lehet elégszer fényképezni. Nem is kellett hála az akkuknak. Ide visszajönni kell és punktum. 

A faluban megint az árvízre utaló nyomok voltak, le voltak terhelve homokzsákkal az átereszek, foltozva a híd, kotorva a meder. „Azért a víz az úr…” 

Sajnos ez a túra véget ért, elmosogattunk, elbúcsúztunk, elmentünk. A Cserhát dolog viszont nem fog.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.